Whipple úr esete a vécépapírral

Minden reklámkultúrának megvannak a saját héroszai és démonai. Nem, most nem a reklámok készítőire gondolok, hanem azokra a szeretett vagy gyűlölt reklámarcokra, -karakterekre, -figurákra, akik a kellően hosszú kampányidőszaknak, vagy egy kellően jó ötletnek köszönhetően becuppannak egy népnemzet kollektív tudatába, és esetleg tovább is ott ragadnak, mint az adott kampány időtartama. Mondjuk, hónapokig. Esetleg évekig. Vagy még tovább.

Nekem ilyen hérosznak számít az Unikum plakát vízből kibukkanó fazonja, a Müszi kalapos csókája, Emese, Szőke kapitány, Sziget Peti. Démonnak ott van Klapka, Ásóka, Nyuszómuszó meg a Raiffeisen-család. Például. (A többit szerencsére elfelejtettem. Mert azért ezen héroszoknak és démonoknak megvan az a sajátossága, hogy az idő lassan, de biztosan elmossa őket.)

Amerikában Whipple úr számított ilyen emlékezetes figurának. Pontosabban: emlékezetesen idegesítő démonnak. 

Hogy ki a fene ez a Whipple úr? 
Képzeljünk el egy szimpla üzletvezetőt valamelyik kaliforniai CBA-ban, aki ott buzog a boltjában és egyre figyeli a háziasszonyokat, ahogy odalépnek a gúlába állított Charmin vécépapírhoz, és átszellemülten nyomkodni kezdik. Merthogy a Charmin olyan lágy, hogy a jól szituált amerikai háziasszony nem tud neki ellenállni. Namármost. Ahogy az asszonyka nyomogat, Whipple úr máris lecsap. Ne nyomkodjuk a Charmint!, mondja szigorral, erre asszonyka megszeppen, elódalog – aztán a végén mit lát? Hogy Whipple úr ugyanolyan átszellemülten, ha nem jobban, nyomogatja a puha vécépapírt. Drámai.

Tessék, így:

Nos, ezt a sztorit és a vécépapírtekercseket Whipple úr jó húsz éven át nyomta (1964-85), sőt, a kilencvenes évek végén néhány kósza esztendőre újra visszatért a boltjába. Több mint húsz éven át ez volt a márka platformja: Whipple úr, aki a boltjában bárkire rápirít, hogy ne tessék már nyomogatni a Charmint, bakker! Aztán különböző praktikákat talál ki, hogyan tudná a vevőket könnyebben rajtakapni, később pedig már ő adja a kezükbe a vécépapírt.

Itt épp egy globetrotterest avat be a nyomogatásba. (Mondjuk a pillantása 0:16-nél rendben van.)

504 ilyen charminos reklámfilm készült a huszoniksz éves kampányidőszak alatt. Whipple úr 504 reklámban borzolta a nézők idegeit. Mert az több kutatásból kiderült, hogy borzolta. Viszont a reklám hozta az eladásokat is. A Charmint vették, mint a cukrot.

És akkor most jöjjön a nagy kérdés, amit Sullivan feszeget – és jobb pillanatokban vele feszegetünk mindannyian, akik benne vagyunk ebben a szakmában: 

Vajon csak így, csak ilyen bugyutasággal, csak ilyen démonokkal lehet eladni valamit? Tényleg muszáj lemenni oda, ahol a kutya se jár? Persze, a reklám legfőbb célja, hogy eladjon, ez nem kérdés. De ehhez mindenképp el kell tűnni az ízléstelenség, az igénytelenség és az ostobaság Bermuda-háromszögében?

Persze néha eltűnik az ember. Hiába küzd ellene keményen, félkeményen, szótlanul – de a végén csak eltűnhet. Ez ilyen. Ne kívánjunk hát lehetetlent. Hanem a szándék. Az a fránya szándék, az a nem mindegy. Hogy az elején világra hozzuk-e Whipple urat – vagy sem. Ez a mi döntésünk.

(A többi néma vécépapírnyomogatás.)